"A középkori orvosi felfogás a nőről ahhoz az antik
véleményhez igazodott, amely szerint a nő teste gyengébb és
betegségre hajlamosabb ("főleg Eltié" - Mytzee) mint a férfié. A
férfi vérmérséklete forró és száraz (megfelel a ragyogó
napsütésnek), míg az asszonyé hideg és nedves, akár a Hold és az
éj. Emiatt a nő nem tudja teljesen megemészteni a táplálékot: a
menstruációs vérrel valójában a maradék távozik. Ezáltal a
menstuáció, az anyaméh és általában a női szexualitás valami
természetidegen beteges vonást nyert. Sokat vitatkoztak azon, hogy
maga a nemi élet hasznos vagy káros-e az egészségre. Mivel
feltételeztek a szeretkezésnél egyfajta női ejakulációt is, úgy
vélték, a sokáig visszatartott "női sperma" betegséget, például
hisztériát vált ki."
És tényleg így van. De azért azt még hozzá szeretném
tenni, hogy a mensitől való félelem és a vele együtt jelentkező
betegségérzet ELAVULT dolog! Merjünk élni közben is, és tanítsuk
meg fiainknak is, hogy ez természetes dolog. Köszönöm a jövőbeli
női nemzedékek nevében!
12 órát
aludtam, túl sok volt, és összevissza álmodtam mindent. Voltak
benne régi barátok, albérlet, Pécs, és volt benne jelen, friss
emlékek, sőt, újdonságok és még poénok
is.
Volt valami
vizualizálás... ezzel kapcsolatban pedig a poénos rész, de
konkrétan nem emlékszem. És sajnos ez volt a rövidebb
szakasz.
A leghosszabb
rész arról az ismerősömről szólt, akivel én próbáltam kedves lenni,
de nem hagyta, így azóta nagyon nem kedvelem. Egy velem egykorú
csajról van szó, akivel elég gyakran összefutok, és (miután
lebasz,h már megint miért vagyok ott, ahol ő is) mindig eljátsza,
hogy mennyire jófej... De mostmár hiába tesz bármit. Szerintem a
puncsolás gusztustalan, és azóta sem érzem őszintének a
megnyilvánulásait, szóval így járt. Volt időm rájönni, hogy nem
kell, hogy mindenkinek a legjobb barátnője legyek. Tehát...
Álmomban minden bizonnyal a tegnapi napon engem ért sérelmeket és
agressziót vezettem le ezen a lányon. Valami harc dúlt két csoport
között, és őt megtaláltuk, befogadtuk, aztán mire kettőt néztünk
már át is vert minket, ezért elkaptuk. "Bíróság" elé vittük. A bíró
a volt töritanárom volt. És itt már egy másik "mese"szál is a
történetbe keveredett, de a lényeg, hogy a csaj elzárást kapott 2
évre. Tudni kell, hogy míg a bíróhoz értünk, én össze vissza vertem
a lányt. Hallottam, ahogy a puffan a földön, és fizikai fájdalmat
éreztem a kezemen, ill a karomban, amikor újra összeszedtem a
földről és a falnak taszítottam. Nagyon életszerű volt. Szóval a
bírósági végzés után kicsit magamba roskadtam, és akkor meg egy mt
kezdett beszélgetni velem, hogy segítsen átlendíteni a problémákon.
Ez az ember és a töritanárom ugyanolyan szinten vannak nálam.
Mostmár egyikűjük sincs a közelemben, de minden okító szavukra
tisztán emlékszem. Örülök, hogy megismerhettem
őket.
A másik szál
szintén egy aránylag friss emléket idézett fel. Egy sikeres
újraélesztést álmodtam meg, és nem is tudom, hogy a valóság volt-e
ijesztőbb, vagy az álom!? Minden este végigpörgetem az
agyamban a történteket, és próbálom tudatosítani, hogy legközelebb
mit és hogyan fogok csinálni. Ezért már szinte várható volt, hogy
álmomban is megjelenjen a történet. Aztán a bíróságon valahogy
összekapcsolódott a két ügy, és nem sokkal utána fel is
ébredtem...
Csak
Kid Cudi hangjára figyeljetek! Függetlenül a daltól, a szövetől, a
ritmustól, és még David Guetta-tól is elszakadva. Mostanában
észrevettem magamon, hogy mennyire odafigyelek az emberek hangjára.
Izgalmas. ^.^
Már régen
hallgattam utoljára Divinyls-től az I touch myself című dalt (és a
blogtéren is totally régen jártam, de eszembe jutatta egyik
barátom, szal megint itt sírok...). Itt
található:
De ma
hazajöttem, és megint egyből ez jutott eszembe. És tudom, hogy az
én hibám, mert nem szabadna ezt csini, de mit csini, ha egyszer
meglátom és megszeretem!? Ahogy az asztalnál ülve meghallottam a
hangját... Odafordítottam a fejem, és OMG, annyira szimpi volt,
egyből tudtam, hogy meg kell dugnom. No
mercy.
Azóta
találkoztunk már, és nagyon megkedveltem, szerintem ő is engem.
Viszont most nem ér rám, totál elfoglalt volt eddig is, mégis azért
szakított rám időt. Messze volt, de összehoztuk. Most pedig itt van
tökre közel hozzám, csakhogy nem egyedül. Nemhogy találkozni nem
tudunk, de még csak nem is üzen, nincs semmi msn, e-mailek.
:(
Most akkor
hihetek neked, hogy imádol, vagy szokjak hozzá a hanyagoláshoz? Ott
van a hűtőben egy üveg pálinka... erős vagyok, eddig még nem ittam,
de közel járok hozzá.
Köszönöm a segítséget. Szégyellem magam, amiért
félreértettem az e-mailedben írtakat. Mindig is tudtam, hogy Te
vagy a legjobb a világon, korrekt, nem mindig következetes, de soha
nem csalatkoztunk meg benned. Mindazonáltal jószívű, és segítőkész.
Elhittem Neked, amit még saját magamnak
sem...
Köszönöm a sok segítséget, azt az ökölbe szorított
kezet, azt a mosolyt, és azt a fülembe súgott 5 szót: "Ott bent is
ügyes legyél!"
Utána veled
álmondtam, ill. a fél tanszékkel és a csoporttársakkal. Eljöttetek,
hogy együtt legyünk az utolsó vizsgánkon is. És minden eddigi
elismerés helyett ott csak adtál egy puszit a homlokomra. Több volt
minden szónál.
Talán a nagymamám, vagy az egyik papám adott egy puszt,
ugye Ti is büszkék vagytok rám? :'(
Hallgatom a "Someone call the ambulance"-t és
inkább most a zsarukat hívjátok, lécci!
Miért van az, hogy iszonyat haragszol valakire, aki
becsapott, vagy csak hanyagolt hónapokig, megsértett, nem tudtad
elérni... Holott nem is szereted, de tényleg nem, nem csak másoknak
akarod ezt bemagyarázni...
Aztán egyre többet gondolsz rá, mert kb. most van az
évfordulótok - amit nem is tudom miért jegyzek! Mindegy, szóval
gondolkozol rajta, hogy "ejj, csak föl kéne hívni, fölveszi-e
egyáltalán? vagy totál utál? vagy miért nem keres sosem?" Már azon
sem lepődsz meg, hogy vele álmodsz, és haragszol reggel, mert nem
fejeződött be az álom, láttad őt, de nem tudtad megkérdezni, hogy
miért került téged. És úgyis azt álmodtad volna, amit saját magad
szeretnél, de azért csak befejeződhetett volna, mert kíváncsi vagy,
hogy miért felejtett el így, egyik estéről reggelre. (Mert így
volt, együtt buliztunk, aztán otthagytam őket, mert alig
foglalkozott velem! Aztán azóta
sem...)
És akkor ezután az álom után valahogy minden
összejátszik, hogy láthatsd. Mert ha a barátnőd nem kér
szívességet, akkor nem mész el a postára, és ha másik barátnőd nem
kér egy másik szívességet, akkor korábban mész a postára. És ha
nincs mandulagyulladásod, akkor nem veszel jégkrémet. Szóval így
valahogy pont OTT kellett lennünk, AKKOR, és természetesen totál
kikészülsz a látványától! Jó, hát ezt úgy kell érteni, hogy 3-4
aprót dudál a fehér, extrákkal felszerelt, új Fordból, fehér ingben
van, napszemüvegben, el sem mered képzelni, hogy mit hord az övére
csatolva, hát még a nacijában :D !!! És vigyorogva kiinteget neked
a kocsiból, persze ha füle nem lenne, akkor körbeérné a szája a
fejét.
Te pedig visszaintegetsz és a nap folyamán annyira
vigyorogsz, mintha kb. az egész estét nálad töltötte volna... De
miért spanol fel ennyire???(Mostmár ezt hallgatom: It's crazy but
it's true, i olny wanna be with you... Az eredeti Bay City
Rollers-től. :) )
Mindenféle
érzés... Kavarognak bennem, a legkülönfélébbek, soha még nem volt
részem ilyenben. Bizonyára régen hallgattam zenéket. Ill. sokszor
indítottam el a Media Playeremet, de 4 db zene volt mindig a
listában... Most pedig olyan zenéket találtam tetubon, amiket totál
nem ismerek, még az előadót sem nagyon, és forróság (vagy csak
lázas vagyok?), dobok, tánc, bronzbőr, nyár... Érzem a napsütést!
És a meleg nyári estéket a Balatonparton. Ami azért mégsem olyan,
mintha a fülledt Mexicó egyik poros városának kis utcájában
danceelnék valami jótestú izomszagú férfival... OMG. Nem is
gondolok bele. :)
Aztán meg
úgy elmennék kocsikázni is, pörgés, szél, fények. Füst, kilógatni a
cigit az ablakon. Benzinszag, töltőállomás, kiszállni a 25 éves,
hatalmas, ezüst autóból, magassarkúban, belibbenni a
légkondicionált boltba, föltolni a napszemüveget a fejtetőre, és
mindenki viszonozza a mosolyt,
hajdobálás.
A mai
délután jelentős részét a napon töltöttem, a birkanyírás után
kedvet kaptam megszabadulni kb. 10 cm saját hajtól is, úgyhogy
kivonultam a kertünbe, és nekiestem a hajamnak. Addigra talán a
napszúrás is segített, hogy ne sajnáljam a tavaly óta növesztett
tincsimet. Most pedig egy vadász és egy konyak után már abszolút
nem bánom a tettem, és várom a fotózásom, a talárt és a
mentősgúnyát.
Arról kezdtem blogot írni, hogy hogyan szúrtam el - előreláthatólag
- az életem. Aztán DEL gomb... Mert úgy döntöttem, hogy nem
sajnáltatom magam. Ha a szexuális életemben nem bántam meg semmit,
akkor az élet más területén sem kell semmin bánkódnom. Végül is
most ott vagyok, ahol lennem kell, és még annyi lehetőség áll
előttem... Van, ami már elúszott, de ezen nem szabad bánkódni! És
biztosan így cselekednék akkor is, ha úrjakezdeném. A jelenlegi
tudásom birtokában valószínűleg megpróbálnék mást is. Amúgy
nem.
Ha újrakezdeném, akkor is biztosan extrém helyszínnek számítana az
ágy. Amint lehetne, egyből letenném a jogosítványt. Akkor is
vezetnék párszor becsípett állapotban. Egyszer biztosan, az a
bizonyos pécsi trip. :) Kabálnék a Balatonból az autósnak,
hogy ne vílágítson a szemembe, eszembe sem jutna, hogy talán egy
rendőrautó állt meg előttem. Nyakoncsúkulnám azt a szeretnivaló
férfit. Dolgoznék csemegepultosként, meg mosogatóként. Csak pont
kétszer annyit, mint eddig. Úgyanúgy veszekednék a nővéremmel, majd
apámmal. Meg mikor kivel. És ugyanúgy várnék arra a nudi napozásra,
mint most... :)
Délelőtt sokáig aludtam, és elég érzékenyen érintett,
hogy fel kellett kelnem. Tegnap este a Szerelmünk lapjai filmnek az
elő felét néztem meg. Annyira szép történet! Álmomban is
szerelmemmel álmodtam. Vagyis... mostmár nagyon régen éreztem
utoljára, hogy van szerelmem... :( Minden esetre az álmom is szép
volt, de vége lett.
Ébredés után egyből befogtak "dolgozni", és nem is
érzékeltem, hogy dolgozok, hiszen folyton csak az emlékeim jártak a
fejemben. Egyszer csak azt éreztem, hogy iszonyatosan melegem van.
A nap az üvegen keresztül forrónak hatott, a fekete hosszú ujjú
pulóverem szinte sercegett. Ezért ebéd után kifeküdtem az erkényre
egy piros topban és egy piros-fehér csíkos bugyiban. Elég lengyeles
színekbe öltöztem, így utólag
belegondolva.
Aztán a nap fényét élvezve elmélkedtem, hogy szaunázni
is kéne, és wellnesselni, de elszomorodtam, mert nincs kivel.
Vagyis biztosan lenne kivel, de hát, vele is már ezer éve nem
beszéltem. És akkor jöttem rá, hogy nekem tulajdonképpen mi
hiányzik. Még mindig a régi szerelem, a régen megígért napozás
ketten, meztelenül...
Ha a
büszkeség és a józan ész azt jelenti, hogy nem dugunk ott és akkor,
ahol és amikor mindketten megkívánjuk - márpedig azt jelenti -,
akkor inkább nem akarok büszke lenni, és józanul gondolkodni. És
pláne nem akarok felnőtt férfiakkal időt
tölteni.
Viszont minden
akaratom ellenére, jóakaróim közbenjárásával, a sorsom alakulása
nagyon afelé tendál, hogy büszke maradhassak, vagy lehessek. Mert
minden körülöttem lévő dolog úgy alakul, hogy semmi IZGALOM nem
történik az életemben...
Ma kivételesen
egy olyan férfi keresett meg, aki igazából nem büszke, és nem
gondolkozik higgadtan - vagyis kisfiú? :D Minden esetre ő olyan,
akit valóban kedvelek amiatt, hogy meg meri kérdezni: Dugunk? Utána
meg is meri tenni. Majd nem kezd el hívogatni háromnaponta, de még
háromhavonta se azért, hogy mizu, Te kis huncut? Hanem amikor olyan
kedve van, és ráér (ergo: kimenőt kap?!), akkor szól, vagy ha én
szólok neki, akkor csinál magának egy kis szabadidőt, aztán legyen
jó, ha jó lehet. Hát... Nekem most nagyon nem olyan emberekre van
szükségem, akik csacsogni akarnak velem, mivel NINCS IDŐM, és ha
lenne, sem olyanokra szeretném áldozni, akik nemhogy nem izgatnak
(szó szerint), de még csak nem is kedvelem őket
nagyon.
Beszélgetni a
barátnőimmel szeretek, pszichológusnak meg a Főnököm alkalmas a
legjobban (hozzávéve a dolog anyagi vonzatait is), és nagyon
agresszív vagyok az államvizsga miatt. Ezúton szeretnék bocsánatot
is kérni a barátaimtól, hogy ilyen "blöee"
vagyok!
Szóval nem kéne
csodálkozni azon, hogy nem akarok meztelenkedni a webcamerában -
soha nem is volt rá példa, nem értem miért hiszik azt egyesek, hogy
most fogok nekikezdeni. Meg nem akarok energiát fektetni abba, hogy
szavakkal izgassak fel valakit, aki épp 100 km-re van tőlem. De azt
sem értem, hogy családos apuka miért hív fel két pelenkázás között,
amikor nem is volt semmi köztünk, és világosan megmondtam neki,
hogy nem is lesz.
Aztán meg még
hab a tortán, hogy MLMesek is hivogatnak, lehetőleg épp gyakorlatom
közben, számomra ismeretlen számom, hogy véletlenül se
menekülhessek előlük. :S Különben is utálom már a telefont, és
előben kívánnék társalogni a társalkodónőimmel. :) Meg kéne egyet
baszni is, bár már megint olyan szinten vagyok baszatlan, hogy két
vodkanari nélkül nem is élvezném a szexet... :) (Ha valaki megszánt
volna, könnyen megtalál. :D És ezt most elsősorban a lyányoknak
üzentem, hihi, de majd csak államvizsga utánra! :)
)
Azért utálom az
USA térképeit nézni, mert annyira kívánom, hogy egyszer elmenjek és
végigjárjam Wyomingot, Texast, Memphist... Fort Worth... Á nem is
sorolom. Milyen jól hangzanak, OMG. Pedig nem is vagyok amcsibuzi,
de tényleg annyira megnézném! Chicago-tól a 66-oson végig L.A.-ig.
Imádnám... És erre mit találok
ugye?
Victorville. Hát
még ilyet! És akkor megint totál kiakadtam, mert arra gondoltam,
hogy egyszer elviszem magammal Vikit valahova... És bevillant a
kép, hogy lefotózom a Viktorville tábla mellett, miután kijöttünk a
Route 66 múzeumból, ami eddig tiszta aranyos képzelgés, csakhogy a
"továbbkocsikázunk a 66-oson"ról eszembe jutott amikor a
kollégájától kölcsönkért autóban mentünk valahova (hivatalos ügyet
intézni, mint egy IGAZI pár) nekem meg imádatom netovábbja az az
auztó és véletlenül kicsúszott a számon, hogy egyszer majd nekünk
is ilyen autónk lesz. Ő meg úgy csinált - legalább is szerintem -,
mintha nem hallotta volna. :'(
Csak egy
lehetőség van. Erre ma (márc. 24) döbbentem rá, amikor a buszon
ülve épp elhagytam a Várost. Immáron másodszorra döbbentem rá arra,
hogy ki az, akiért ide kellett
jönnöm.
Ki az, akiért
ezt a helyet választottam az újjászületéshez, és aki miatt az az
őrült ötletem támadt, hogy papagájszínű ruhában, esőben, hóban,
szélben, vagy a forró napsütésben térden csússzak a betonon vagy
éppen a sárban. Hogy ne legyen éjjelem, se nappalom. Se normális
életem... Vagyis Nélküle. Mert ő az, aki hivatott, hogy kitöltse az
életem. (Csak ezt még nem tudja...)
Olyan édes!
Csodálom, minden szavát áhítattal hallgatom. Rövid ideje ismerem,
de pont elég régóta ahhoz, hogy – a tündéri mosolyával –
ráébresszen arra, 2x is, hogy Ő az!
Még alig
ismerem. Pont ez a gondom. Mert fogalmam sincs, hogy mire mit
reagál. És én már úgy érzem, hogy még egy csalódást nem bírok ki,
és ha elszalasztom, vagy megijesztem, vagy – bele se merek gondolni
– egyszerűen Ő nem tudna elképzelni... És nem merek úgy viselkedni,
mint mással. Képtelen vagyok a tudtára hozni, hogy mit szeretnék,
mert attól félek, hogy neki nincs szüksége rám, vagy egyáltalán
minek is akarna bármit tőlem... Hiszen én még mindig az a lány
vagyok, akinek nincs jövője, de jelene sem
nagyon.
Persze
taktikázni lehet, és most azt próbálom. Puhatolózok... Már amikor a
közelében vagyok. Ritkán...
És egyetlen egy
lehetőséget látok, odaköltözni valahova a közelébe, és dolgozni
kezdeni, és minden apró megmozdulását érdeklődve figyelni, és
hinni, hogy majd Ő is észreveszi a Jelet. És addig pedig tanulni,
és fejlődni, hogy ott lehessek a közelébe. Megismerjem, és valahogy
tényleg ráébreszteni Őt ezekre a
dolgokra. Ám van még egy
félelmem, mert manapság ez környékez folyton – az élet minden
területén –, mégpedig az, hogy kifutok az időből.
:’( És
most újra tudok sírni. Különben meg menstruálok is, ilyenkor mindig
tudok sírni...
Hallgatom a dalt (nem tudom,
miért pont ezt???), és folyamatosan kattantgatok a google-ban és az
egész neten, meg írom a neved mindenféle keresőbe... Megtaláltalak.
Ma a kórházi nyilvántartásban először. Mindenre pontosan emlékszem.
A nagy fekete terepjáró... A barátaid, akik úgy aggódtak. Nem
mondhattam nekik semmi jót, nem is tudtam mit mondani. A kezemben
voltál... És én reményteljes voltam. Naiv? Vagy csak kezdő? Aztán
jött a helikopter. Azóta ma láttalak megint
újra.
Láttalak a youtubeon. Fél
pillanatra, napszemüvegben... De soha nem fogom elfelejteni az
arcodat, amit a személyigazolványodon láttam. Az arcod, amit olyan
sokáig néztem aznap az erős napsütésben, a betonon
térdelve...
Láttalak a Hyves-en, azt
hazudták, hogy 22 éves vagy. Pont mint, én...
:'(
És most nagyon-nagyon szomorú
vagyok, mert nem mondhatom meg a barátaidnak, hogy nagyon sajnálom,
és nem foghatok velük kezet, hogy érezzék, tényleg így
van.
Nagyon
nehezen tudom tolerálni, hogy mindenkinek van nője. Úgy értem,
minden kedves, közvetlen, aranyos, inteligens, segítőkész, - ne adj
Isten - jóképű srácnak. Azoknak, akik foglalkoznak a szamkai
előmenetelemmel, akik támogatnak, és tanítanak. Nevetséges
egyébként, hogy mire végre eljutok arra a szintre, hogy apámnál
fiatalabbak tetszenek meg, addigra tényleg mindegyikőjüknek
"bekötik a fejét". Szinte minden nap beleszerelmesedek valakibe,
csodával határos módon a koruk belefér a 23-32 éves intervallumba,
de az iwiwen történő nyomonkövetéskor kell szembesülnöm azzal, hogy
kb. egy éves sincs a kisgyereke. Van, akinél még nincs gyerek, ott
esküvői képeket láttam. A legdurvább az volt, hogy majd' egy hét
egymás kerülgetése után közli velem a srác, hogy este siet, mert
"csak nem kéne elkésni egy randiról". Aznap (két hete) még
egyedülálló volt, tegnap már kapcsolatban...
Nonszensz.
Azt is nehezen
tolerálom, hogy a SUCKdolim nem készül a tervek szerint, és hogy
emiatt tulajdonképpen kedvem sincs fickózni. (Nahjó, hát ha nagyon
megerőltetem magam, akkor azért van egy picuri kedvem hozzá. :D )
De éppen azért, mert a doli és a gyakorlatok miatt csak eü-s
dolgozókkal találkozom, köztük pár hím egyeddel, és néhány kedves
szó után már hajlamos vagyok azt hinni, hogy ő álmaim férfija.
(Vagy valami ilyesmi lehet a háttérben. És ez nem
OK!)
Megyek külföldi
cikkeket fordítani a mannitol dózisoptimalizásáról, és arról,
hogyan függ össze az alkoholfogyasztás a koponyasérülésekkel. :S
Imádom!